Fordításaim

• Blog oldal
• Archívum
• 

Branislav Brković: A valóság végső változata – 1. fejezet

Branislav Brković

A valóság végső változata

 

1. fejezet

Apa

 

Képek keverednek az emlékek közé […] miközben az életről gondolkodik, melyet sikerült részben áttekintenie a rémálmaiban.

 

 

I.

A nő belépett a házba. Egy félig telt szatyrot, az esernyőt és a reggeli lapokat a kezében vitte. „Ezt már nem lehet így kibírni”, mondta. Mindent ledobott az asztalra, leült és cigarettára gyújtott. Úgy cigizett, mint a sértődött emberek szoktak, és mereven csak egy pontba nézett.

„Most nézd meg ezt”, mondta, és sírva fakadt. A szatyor helyett én a cigaretta hosszan leégett hamuját, és a helyiséget betöltő füstöt figyeltem.

 

Igyekszem megmagyarázni a feleségemnek, hogy visszatértem a múltba, s hogy éjszakánként gyakran apámmal vitatkozom, keresek egy alkalmas fonalat, ami összeköthetné jelenvaló helyzetem azokkal az időkkel, melyeket, s ezt most már be kell vallanom, mindeddig figyelmen kívül hagytam.

„Porta inferna”, mondta feleségem, majd nekilátott rendet tenni a házban. „Itt állunk a pokol küszöbén”, kiabálta. Kávéhoz cserekereskedelem útján jutott, kihordott ruháinkat és a régi edényeket cserélte el érte. Gyakran ócskapiacra emlékeztetett a konyhánk, telis-tele fekete nejlonzacskókkal.

„Az Istenért, gyerekek, az Istenért”, csodálkozott rá minderre húgom, amikor betoppant hozzánk és a hatalmas csomagok között botladozott. Különféle teákat hozott nekünk, amelyekkel a neurózisomat és a gyomorbajaimat enyhítem. Bejött a szobámba és kedvesen megsimogatta az arcom – hogy megszabadítson attól a mágikus gonoszságtól, amelyet a szememben látott tükröződni. Abban a hitben élt, hogy igen súlyos pszichikai állapotban vagyok. Nálam, bent a szobában csak néhány percig időzött, majd a konyhába ment, ahol a feleségemmel kávézgatott. Életem párja sohasem kommentálta húgom látogatásait.

Sok idő telt el azóta, hogy legutóbb, mint valami munkakészség megnyilvánulása, megpróbáltam feljegyezni valamit két, látszólag teljesen elkülöníthető periódus összefüggéseiről, és megéreztem az azt a fájdalmat, ami abban rejlik, hogy ma már mindez olyannyira szerteágazó és hiányos, s nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem tudom végigcsinálni, amit szerettem volna. Megéreztem annak jelentőségét is, hogy figyelmen kívül hagytam a dolgokat, s még ma is átérzem a helyzet problematikáját. Lesz-e még elegendő lehetőség, kedv, akarat? Megijedtem volna azoktól a feljegyzésektől, amelyek arra az időszakra vonatkoztak, amelyben még apám is fontos szerepet játszott? Nem tudom elhinni, hogy így vettem elégtételt apámon holmi, kora gyermekkorom óta kísértő ütlegek miatt, melyeket igen jól megjegyeztem, s megrémített a gondolat, hogy talán ezek lehetnek az utolsó emlékeim, amelyeket elmesélhetek róla.

Csínján bánt a szavakkal, apám kerülte a vitákat. A forradalomról, amit valóban nehéz meghatározni, olykor igen sokat tudott beszélni, de ezt nagyvonalúan elnéztük neki, majd napokra elhallgatott.

A félelem egyre csak hatalmasodott bennem, a képességeimbe vetett hitem megingása határozta meg az elképzelés megvalósítása iránti reményeimet. Csak jegyzeteim olvasgatása táplálta elhatározásom, hogy kitartok, hogy legalább annyi energiát fektetek bele, amennyitől a későbbiekben az egyszerű szándék még nem válik terhelő rémületté. És most itt van, a győzhetetlen kétségek megmaradnak, éveken át halmozódnak bennem, és ott hallgatóznak annak a szakadéknak a szélén, amelyik majd elnyeli őket.

 

 

II.

„Ez színtiszta őrület, mindazt, amit ma megcsináltam, holnap kezdhetem elölről”, mondta feleségem. Húgom, aki mindig ott volt, ahol nem kellett volna, megkérdezte: „Takarítasz te néha az otthonodban?” Feleségem erre így válaszolt: „Igen, de sehol sincs annyi haszontalan és lusta ember, mint nálunk”. Nem emlegette a poklot, porta inferna, a felesleges időpazarlást a rokonságommal, sem azt, hogy naphosszat csak ücsörgök a szobámban. „És még egy kávéra való se jut neki...”, mondta végül.

Kivittem nekik a papírjaimat és felolvastam, amit leírtam. Húgom, apánk említésére elsírta magát, és csak arra ügyelt, hogy ne kenje szét a sminkjét. Feleségem leült, rágyújtott és hosszasan mélázott. „Nem értetted”, fordultam hozzá. „Így van rendjén”, konstatálta ő.  Visszavonultam a szobámba, ők pedig még hosszasan beszélgettek valamiről kávézgatás közben.

 

A mai napig sem tudom felfogni, hogy apám miért terelt abba az irányba, amivel ma is foglalkozom. Ma sem világos előttem, hogy ezzel ráduplázott, vagy kettétörte az életem. Minden oly kaotikusnak tűnik, mint valami szörnyűség, misztika, mint valami elfojtott sikolyból kiragadott hang, aminek egyszer majd úgyis elő kell törnie.

Még csak nem is feltételeztem volna, hogy egyszer majd mindez annyira foglalkoztat, annyira a rabjává tesz, hogy elszabadul, és minden ellenőrzés alól kicsúszik, végül pedig egy olyan eszmefuttatásba torkollik, amiről csak maga Isten sejtheti, hogyan fogok a végkifejletig elvezetni.

„Semmit sem csináltál”, mondta apám nagyon mérgesen. Megpróbáltam magyarázkodni és a segítségét kértem néhány soha ki nem mondott dologban, amit ő magával vitt a sírba.

Apám már negyedik évtizede fekszik a falusi temetőben, legvégső lakhelyén, holmi új világrend megteremtésére vonatkozó minden vád alól végérvényesen felmentve. Gyakran beszélgetek apámmal, panaszkodom neki, és nem ritkán veszekszem is vele.

Amikor a szemébe nézek, összevont szemhéján az álom viaszos magmája, erőteljes szemöldöke, hatalmas homlokának összevont redői jelzik pillanatnyi hangulatát.

„Eltaszítasz magadtól mindent, amit nem tudsz elviselni”, mondja. Aggódik a magányom miatt, amire annyira vágytam. Még az álmaimat is megpróbáltam irányítani, de nem hagyták magukat, elfoglalták a helyüket, és megszabadultak az ellenőrzésem alól. A megszabadulásuk késztet most engem is arra, hogy alaposabban átkutassam emlékezetem szűk kis sarkait, hogy könnyebben rakhassam össze a teljesnek ígérkező képet.

 

 

III.

„Igaz, hogy maguk otthon csak olvasnak, és semmi mást nem csinálnak”, kérdezték feleségemtől. „Igaz”, válaszolta. Mint mindig, most is ott termett a húgom, aki közbeszólt: „És sok kép is lóg náluk a falon”. „Mit esznek maguk?”, kérdezte erre valaki. „Csak olyasmit, mint mindenki más, nem könyveken és képeken élünk”, válaszolta feleségem. Amikor hazaértek, elsírta magát. Húgom vigasztalta, s amikor végre megnyugodott, elmesélte neki, hogy már olyan történeteket is hallott, hogy mi csak teát és kávét iszunk. „A tea egészséges”, lázadt fel erre feleségem. „Azt beszélik, hogy ti semmit nem is esztek”, folytatta húgom rendületlenül. „És akkor hogy maradnánk életben?”, emelte fel a hangját feleségem. „Nem tudom”, mondta húgom.

 

Hiába fáradoztam azon, hogy időben valahogy közelebb hozzam egymáshoz a találkozásokat, amelyek feloldották volna a tanácstalanságot, megszabadíthattak volna a rémálmaimtól, s megerősíthettek volna az apám tévedhetetlenségébe vetett hitemben. Nem tudom, hogy apám megbocsátotta volna-e nekem a sok-sok kutakodást, az ellenőrzéseket, hitetlenségemnek vagy félelmeimnek csak egy kis darabkáját is (hiszen ő annyira eltökélt volt), hogy rosszul értelmeztem azokat az időket, amikor mindez történt.

„Neked ez nem fog menni”, avatkozott közbe. „Megmondom, miért. Sohasem élted a saját életed azokkal a vágyakkal és bűnökkel együtt, amelyek valaha oly közel álltak hozzád. Gyengeségedben arra jutottál, s talán hittél is benne, hogy a gazdagsággal megszűnnek a gondok és eltűnik minden bánatod. Egy olyan világban éltél, amelyiket, úgy tűnhetett, ismertél. Nem ragadtad meg belőle azt a legjobbat, amire áhítoztál. Csak annyit vettél el belőle, amennyi elérhető volt, nehogy véletlenül megbolygasd a létezés laza lényegét. Nem fogadod el a láthatót. Tudod, milyen a körtánc, amit jársz, ezért nem ellenkezel. Azt a keskeny fénycsíkot sem vetted észre, amelyik megvilágította volna a helyzetet. Mit értél el a magadba fordulással? Nem, nem fogadom el, hogy ez puszta rezignáltság, hogy ez a lelki állapot a sorsod önkéntes vállalása. Ez a végzet, ítélet, tragédia, amihez hozzászoktatok. Micsoda irónia! A kérdés elől, amelyik a tudatban alámerül, nem tudtok kitérni. Figyelmen kívül hagyhatjátok a sajtót, napokig nem kell bekapcsolni a rádiót, minden akkor is itt történik a szemetek láttára, a valóságnak, amelyben éltek, olyan elidegeníthetetlen része ez, amivel egyszer majd úgyis szembesülnötök kell. Ez a mérce az individuális szabadság mértéke.”

A hang az egyetlen, ami itt maradt ebben a földi porban, amit bármelyik percben a szélbe lehetne szórni. Az udvarra néző ablak felől érkezett. Az ablakban a kép: az angyalok egy ikonosztázt eresztenek alá, Szent Mihály arkangyal bazsalikommal a kezében, életszerű alakok nevetgélnek, miközben kintről egy pap éneke hallik, ahogy elhalad a hosszú gyászmenetben.

„A halott mellett mindenki sír, beletörődik a sorsba”, próbáltam magyarázni apámnak, talán azért is, hogy igazolást találjak. „Nincs kiút, sötét van. Hogyan magyarázhatnám meg neked, hogy fiad nem él boldog életet? A leírt alak a testembe költözött. Érzelmeimet emberhez nem illő nevetéssel nyomja el.

Egy olyan világban éltem, amelyet, olybá tűnt, ismerek. Egyszeriben azonban minden összeroskadt, eltűnt. Az illúzió, amit azért keltettél bennem, hogy igaznak véljem, szertefoszlott. A szeretet szétfolyt. Felmutatom a lecsupaszított társadalmat, saját szégyenem. El kell ismerned, sokáig képtelenek voltunk a szégyenkezésre.”

A tér előbb megnyílt, majd hirtelen összeszűkült a gondolatok mentén, amelyek egyre hasonlatosabbakká váltak egymáshoz. Kintről már nem szűrődött be a lelkész éneke, angyalok nem szálltak alá, s nem láttam már olyan életszerű képeket, olyan földöntúli fényességet és ragyogást; láttam, hogy a keresztemet egyedül kell a Golgotára vinnem.

 

 

IV.

„Ez a vég, ez a legocsmányabb vég”, kiabálta feleségem. Általában mindenben túlzott, de leginkább a szegénységtől való félelmében. Előbb arról beszélt, hogy mindenkit rá kellene kényszeríteni, hogy  megismerje az éhséget, aztán meg sír itt nekem az éhezőkért, végül pedig már azt sem tudom, mikor hihetek neki. „Miért kiabálsz, amikor sírsz?”, kérdezte tőle a húgom. „Nem, nem sírok, én nevetek, nevetek”, válaszolta sírva a feleségem. „Mit ártottam én neked?”, szólt döbbenten a húgom. Később kávét ittak. Hallottam feleségem szaggatott sóhajtásait.

 

Minden akkor kezdődött, amikor apám először jelent meg az álmaimban, mint valami figyelmeztetés, lelkiismeret-furdalás az elhallgatás miatt, amit önmagamnak sem tudtam megmagyarázni. Tudtam, hogy a némasággal elrugaszkodik az ember a valóságtól, az alapvető ideáloktól, amelyek mindaddig holmi imperativusaiként határozták meg őt.

Az udvarra néző ablak előtt álló asztal mellé ültem. A déli szél hullatta a fákról a leveleket. Ki tudja már hanyadszor mormoltam ott imámat a fehér papír felett.

„Mire föl ez a rengeteg kínlódás, ha úgyis azt hiszed, hogy már mindenre késő”, szólt apám. Megfordultam. Senki sem volt a szobában. Kint nagyokat nyögtek az almafa ágai. Ez a nap, mindent egybevetve, kísértetiesen hasonlított az előzőre.

„Az őrület az alapvető lényege mindannak, ami most velünk történik”, böktem ki végül, mint valami válaszféleséget apámnak.

Nem vagyok annyira szenvelgő alkat, hogy ne ismerném be apám hibáját, ha ez nem lenne alkalmatlan a körülményekhez, amelyek közepette manapság vitázunk. Felfogtam, hogy az értékek értelmüket vesztik a fejlődés egy bizonyos fázisában, legyűrik önmagukat, saját cáfolataikká válnak, hogy egy még mindezek után következő újabb stádiumban visszataláljanak a lényeghez, amelyről már kezdtük elhinni, hogy végleg elveszett.

Épp ezen az eszmefuttatáson töprengtem, amelyik hozzásegíthetne bennünket az említett értékek értelmezéséhez, amikor belépett a szobámba a húgom.

„Hoztam neked vadnarancslevelet”, mondta, és elővett egy zacskónyi szárított narancslevelet. „Nagyon jó illata van”, emelte orromhoz, hogy megszaglászhassam. Azt mondja, ez a messze földön híres, Risna környéki füvesasszonyok jól bevált gyógyszere. „Sokakat meggyógyított már”, tette hozzá mielőtt elmesélte volna, hogyan készítik. Elment, mintha megijedt volna attól, hogy túl sokáig maradt a szobámban, de abban a meggyőződésben, hogy egy fontos kötelezettségének tett eleget.  Én meg ott maradtam lányos zavaromban. Érdemes-e vitatkozni bármiről is, akármilyen változások menjenek is végbe?

„A gondolataid ellentétesek azzal, amit művelsz”, mondja apám. A szoba végében ül, a háromlábú sámlin, mintha anyámat várná. Hirtelen nagyon kellemetlen helyzetben találtam magam; ha most még anyám is megjönne, be kellene vallanom neki, hogy sokáig azt hittem: őt kevésbé szeretem, csak azért, mert még él, és mert apámat egyedül engedte el.

„Nem érted te ezt”, folytatta apám, amikor belelátott a gondolataimba. „Még ma is egy valótlan, érzelmi alapokon nyugvó életet élsz, ez pedig még nagyon sokba kerül majd neked.” Nem vettem észre homlokán a nevetés egyértelmű jeleit, csak a bal szeme feletti heg lett sokkal kifejezőbb.

„Mire jó mindez, ha azt hiszed, hogy nem vagyok elég érett ahhoz, hogy az elbeszéléseimben kiforgassam a a gondolataid egy részét, hogy ellentmondjak neked, hogy szembeszálljak veled, még akkor is, ha tudom, hogy igazad van?”

Akárha meg se hallotta volna. Minden figyelmét a kezében tartott mécsesre és a kanócos dobozra összpontosította. Azon igyekezett, hogy elolvassa a használati utasítást; hogy a mécsesnek tisztának kell lennie, s az olaj is használható állagú, nehogy túl sűrű legyen, s a kanóc is belelógjon... Sugárzott a szeme, holmi múló fényesség derengett belőle, ami engem meggyőzött arról, hogy apám végre megértette. A fény kialudt, a hang elveszett, úgy megváltozott, mintha már rég az örökkévalóságba tért volna át.

Kérdem én, mire föl történik mindez? Apámnak talán igaza volna, amikor rezignáltan reagál a megjegyzéseimre? Kétkedése engem is a könnyed érdektelenség állapotába taszított.

„A tömeg mellé álltál – csak, hogy emlékeztesselek – amelyik valami romboló energiát hordozott magában, holott fogalma sem volt arról, hogy épp önmagát rombolja, tapossa sárba. És akkor elhallgattál. Mintha nem mernél továbbmenni. Már csak tényeket közölsz, jelentéktelen körülményekben, részletekben keresel magadnak kibúvót általánosítható helyszíneken. De ez, ugye, csak az író személyes hozzáállása, alkotói ereje”, fejezte be gúnyolódva apám.

Szerettem volna megvilágítani előtte a helyzetértékelésem: mennyi hasonlatosság búvik meg bennem mindazzal, amit ő bűnömként a fejemre olvas: hogy mindenre hajlandó lennék, de az állóképességem miatt ódzkodom: hogy nagyon szívesen elutaznék valahová nagyon messzire, hogy ott nyugodt körülmények között jegyezzem fel ezzel kapcsolatban mindazt, amit lehetetlennek tartok (a távolság sokkal inkább meghatározna, sokkal inkább az olyan dolgok felé terelne, amelyekben egyáltalán nem vagyok bizonyos): hogy nincs meg a munkához szükséges csend az életemben... Mindezt el akartam neki mondani, de apám ekkor már nem volt ott velem a szobában.

„Gúnyolódsz velem”, kiáltottam, „gúnyolódsz, és aljas módon kinevetsz. Kihasználod a határozatlanságom, a szétszórtságomat, ami engem ugyan felemészt, hogy elérhesd a saját céljaid, amelyek kicsúsztak a kezedből, vagy egyszerűen csak – és ma már ebben sem vagyok fenntartások nélkül bizonyos – nem mertél elmerülni a probléma lényegében, s ma már, négy évtized távlatából, úgy hiszed, hogy mégis elérhetted volna.”

Elhallgattam. Hihetetlennek tűnt, hogy ennyire felemeltem a hangom. A csend figyelmeztetett arra, hogy túl messzire menetem. Magamban kerestem a választ, mióta nem láttam a saját arcomat. A tükörhöz szaladtam; egyre jobban hasonlítottam apámra. Karikás, a kialvatlanságtól sötét és telt szemem az ő megereszkedett szemzacskójára emlékeztetett, kitágult és elernyedt bőrével. „Ha elárulod őt, saját magadat árulod el”, mondja feleségem. De nem látom őt a tükörben. Visszaülök az asztalhoz. Most magabiztosabb vagyok, erőteljesebb az eltökéltségem is, hogy mi mindent kell elmondanom. Már hosszú ideje abban a hitben élek, hogy megszabadultam az illúzióktól, minden világos, a barátaimat is osztályoztam, ritkábban látogatom vagy hívom őket telefonon.

 

 

V.

„A jó Isten a megmondhatója annak, hogy igazságos-e mindaz, ami valós”, mondta feleségem. „Ez a rémálom, amit ő megtestesít, még a legjobb thrillerekben sem működne”, tette hozzá a húgom. „De mi megtehetjük, hogy mindörökre kicsik maradunk itt a Földön”, vonta le a tanulságot feleségem. A hajnal pedig ott mosolygott a kedves fivérek tekintetében, akik eltűntek az ismeretlenben.

 

Azon vagyok, hogy mind közelebb kerüljek a középponthoz, apám magmájához, hogy egyre kevesebbet töprengjek a lényegen.

Tény; akárhányszor hibázunk, arról apáink tehetnek, így hát tudatosan segítettem imaginárius visszatérését – limbus patrum –, abban a meggyőződésben, hogy a halál a szabad akarat gesztusa, így hát miért ne adhatnánk hát meg neki is ezt a szabadságot.

„Az Isten szerelmére, mi van, hát nem is örülsz, hogy visszatértem? Megzavartam a békédet, megfosztottalak magányodtól”, hallottam apám öblös hangját.

„Én az örömöm is némán fejezem ki, a bizalmatlanság módján – elönti a lelkem és könnyebbnek érzem magam”, válaszoltam.

„Isten bocsássa meg, de azt hiszem, most sokkal levertebb vagy, mint akkor, amikor jelentették neked, hogy én többé már nem vagyok. Azt mondanám, hogy lelked megmentése érdekében megsemmisítesz mindent, ami pályád meghatározója lehetne.

Nem jó az, ha az ember egyedül él, nem bírja ki, végül kifakad.”

Éreztem, hogy enyhén megemelkedett a vérnyomásom, megpróbáltam felállni, de nem sikerült. Most már mindent tudok, csak el kell kezdenem uralkodni az életem felett, el kell kezdenem irányítani. No, de talán túl sok volna ez nekem. Az ablak felé néztem, fénynek semmi nyoma. A sötétség és a csend mintha összefogott volna ellenem. Kezemnek ólomsúlya van, itt nyújtózik testem mellett, bátortalanságomról tanúskodva, mint a sorsára hagyott emberi lényről.

Amikor feleségem belépett a szobámba, olybá tűnt, mintha egy kereszttel hadonászó pap jelent volna meg szemem előtt, amint szétzavarja a szellemeket. „Bocsáss meg neki, Istenem”, suttogta halkan, „túl sok ez már”.

„No, most aztán hallanod kell, mi a véleményem erről az egészről”, jelentkezett apám. „Nem tudom, de kifejezetten furcsa, hogy mindez ilyen hirtelen, értelmetlenül, és mondhatni, állatiasan történt.”

Most már teljesen egyértelmű, hogy a belső harcom tovább folytatódik. Ezek már nemcsak holmi rémálmok, akkor sem, ha én magam idézem elő, kívánom, vágyom ezt az állapotot, még ha tisztában is vagyok vele, mivel kell majd szembesülnöm.

Éjjel, a békés álmok idején, a gondolataimban keresgélek, és bizonytalanul torpanok meg, vajon az idő felett ítélkezem-e (amire persze egyébként semmi jogom se lenne).

„Gyötrődsz. Tudom is, hogy miért”, mondja apám. „Ismerem ezt a fájdalmat. Hány és hány éjszakát töltöttem el az elmúlás fájdalmas érzése mellett. Lám, még most is, amikor lassan az egzotikus tájkép részévé váltok, benned még most is megtörik a kétely, hogy mindez már rég elkezdődött, amikor még hittél a valóságban. És amikor tudtad, hogy megfosztanak a szerelemtől, te könnyedén és meggondolatlanul megbocsátottál. Kedvedre volt a bocsánatkérés. A fájdalom csak később érkezett, elrejtve benned valahol egészen mélyen. Megpróbáltál ugyan visszatérni az életbe, és mindenben ahhoz a megalázó szertartáshoz való visszatérést érzékelted, amelyik egy mozdulattal banális halállá változtat mindent. Nevetve, cinikusan omlott össze minden”, fejezte be gyűlölettel a hangjában apám.

Sikítani akartam, feljajdulni, de nem jött ki hang a torkomon. Mindenféle kifogásokat gyártok – de tudom, hogy a rettegés teszi ezt velem, amelyik épp most rajzolódik ki itt előttünk. Ez az éles törés újabb pezsdülést hoz az agynak, oly versengés indul, mintha az lenne a tét, kié lesz a tőr és kié a penge. Júdás megtestesülése tömegessé vált. Félek szembesülni ezzel, hiszen mind elsüppedtek a mélyben. Tudom, hogy fulladoznak. Kit menthetnék meg, húzhatnék a partra? Persze, mindenkit szeretnék. Félek; mind felismerem. Egy kor elhalása a csúcspontjához érkezett, ez a valószerűtlenül szitáló eső is bármelyik pillanatban özönvízzé válhat.

„Csak te okoztál fájdalmat méhemben”, szólalt meg anyám. „És nem csuktam rád az ajtót. Apád nem nagyon örült neked. Gyengédsége később is csak a megváltásból és a bűnbánatból táplálkozott. Halálos óráján is csak nézett rád, egy szót sem váltottatok. Te voltál az egyetlen, aki nem siratta őt. Íme, itt van, most először kívánom, hogy megint ilyen legyél”, anyám hangja hirtelen elveszett.

A beszélgetések ekkorra már kiemelt fontosságot nyertek; igazat szólva, ezek az elkeseredés álmai voltak, azé az elkeseredésé, amelyik a létezés fontosságát tudatosítja bennem.

 

 

VI.

„Ki az”, kérdezte feleségem.

„Én vagyok, a postás”, szólt kintről egy férfi hang.

„Már évek óta nem ír nekünk senki sem, te csak valami kukkoló lehetsz.”

„Egy nagy boríték érkezett az úr nevére.”

„Az úr már három éve nem beszél senkivel, nem olvas újságot, és könyveket se küld már neki senki sem.”

„Külföldről jött, kifejezetten vastag”, mondta nevetve.

„Még csak azt mondd meg, hogy mi áll benne, és világos lesz minden. Takarodj!”

 

Régen metaforaként éltem meg azt az időt, amely előtt most állok, mint gonosz beteljesülést, egy fejem felett himbálódzó kard képzetében, melynek kötelét nekem kell elszakítanom.

Miközben menekültem tőlük, rá kellett döbbennem a végletek elkerülhetetlenségére. Szégyenérzetet ébreszt majd, ha megírom, hogy mi különbözteti meg a lehetségest a hazugságtól, s félek, ez már az asztalfiókban marad, akkor pedig soha nem bocsáthatom meg magamnak, hogy pont én vagyok, aki ismeri ezt, pont én, valaki, aki konokul hallgatni fog. Kínoz egy másik gondolat is minduntalan, amikor az asztalhoz ülök, mielőtt akár az első gondolatot leírnám; olyannak akarom-e ábrázolni ezt a kort, amilyennek lennie kellett volna, vagy olyannak, amilyen valójában volt. Nem bukás, még csak nem is szégyen beismerni tehetetlenségünk. A súly, amit magamban hordozok, mint akármely másik, csak akkor válik teherré, ha elhúzódik az út, eltávolodik tőlünk az úti cél.

„Az eljövendő idő megfoszt bennünket a szabadságunktól, minden csak rövid ideig tart majd, szinte észrevétlen”, bizonygatta apám.

Üresnek érzem magam ahhoz, hogy megijedjek ettől, kimosott és kiüresedett az agyam. Ezek azok az ismert pillanatok, amikor úgy tűnik, hogy minden mozdulatból, szóból, minden tárgyból, amely körülvesz bennünket a szobában, langy egykedvűség árad, aminek csendesen átengedjük magunkat. Tény, hogy az ember maga határozza meg a saját sorsát, jutott eszembe, amikor a húgom feldúltan és rémülten berontott a házba. Már a küszöbön, oly csendesen, hogy nem is hallottam, remegni kezdett: „Káromkodtak, káromkodtak”, kapaszkodott a székbe. „Jaj már, hát nincs abban nálunk semmi meglepő”, szólt szinte mellékesen a feleségem. Így nyugtatgatta húgomat, aki, amikor már én is megjelentem, elmesélte, hogy nagyobb tömeg gyűlt össze a téren. Felsorolt néhány szlogent, ami a fejük fölé magasodott, de a trágárságokat előttem nem mondta ki. „Meg is vertek valakit”, mondta, majd hirtelen elhallgatott, mint aki elharapta a nyelvét.

Ismeretlen szerző: A férfi mezőnyben is győzhetett volna

Látogatóban Janics Natasa családjánál

A férfi mezőnyben is győzhetett volna

 

A múlt héten a szombat délutánt a képernyők előtt töltötték Bácspalánka lakói, ugyanis két női kajakdöntőt vártak. Mindkét döntőben a magyar színekben versenyző Janics Natasa győzelméért szorítottak. Édesanyja, testvére és a család barátai Jánicséknál nézték a közvetítést, s mint mondják, a nappaliban már sem leülni, sem fölállni nem lehetett, annyian voltak.

 

– A szomszédaink és a barátaink már napok óta be vannak rekedve, ugyanis együtt nézték velünk a közvetítést. Már a döntő előtti döntőben is nagy volt az izgalom, amikor a kajak egyesek versenyében Natasa megelőzte partnernőjét, Kovács Katalint, akivel együtt indult a kajak kettesek versenyében. Katalin volt az egyetlen, aki útját állhatta volna az aranyhoz vezető úton. Ez a verseny egészen az utolsó előtti bólyáig kétséges volt, s akkor izgalmunkban a tévé előtt mi is kiabálva buzdítani kezdtük Natasát. Ő pedig, mintha meghallott volna minket, felgyorsította csapásait – meséli Natasa bátyja, Mityo.

Ezután megnyílt az út a döntőig és az aranyig. Leghűséghesebb rajongói otthon azt állítják, hogy az elejétől tudták, hogy Natasa két arannyal tér haza.

– Járni tanítottam, sőt a nevének kiválasztásában is volt némi szerepem, elmondhatom tehát, hogy születésétől fogva ismerem. Éppen ezért egy pillanatig sem kételkedtem. Tudtam, hogy végig tudja csinálni mindkét futamot egy nap alatt, és sajnálom, hogy nem indult négyesben is, hiszen ott is győzhetett volna. Figyeltem, hogyan evez, s már 280 méternél tudtam, hogy megvan az arany. Ez még csak a kezdet, mert Natasa ideje még csak most jön el – állítja Knezsevics Dragimir, a család barátja, Janics Milan, Natasa édesapjának egykori kajakos partnere.

A szurkolók mégis azt mondják, az első futamot különösen nehéz volt végignézniük. Natasa édesanyja, Stefica, és testvére, Mityo, azt mondja, hogy mindketten nagyon izgultak, mert az 1 perc és 47 másodperc, amennyi ideig a futam tartott, nekik sokkal hosszabb időnek tűnt.

– Miközben buzdítottuk Natasát, mi is eveztünk, s amikor a kajak egyesben célba ért, megkönnyebbültünk. A futott idő alapján ez egyike volt a leggyorsabb futamoknak. Ha valamilyen időgéppel visszatérhetne apánk korába, a férfiak mezőnyében is az elsők között lehete – mondja Mityo.

Alig 65 perccel később Natasa újra vízre szállt. Ezúttal Kovács Katalinnal együtt. Egy újabb verseny, s egy újabb arany Natasának.

– Amikor a verseny után beszéltem vele, azt mondta, hogy a kettesben szerzett érem talán még fényesebb is, mert sikerült legyőznie a német Birgit Fischert, a többszörös olimpiai bajnokot. Fischer most 42 éves, s annak idején apánkkal is versenyzett, sokan pedig dobogóra várták Athénban is. Nagy megtiszteltetés ez most Natasának – mondja Mityo.

Natasa barátnője, Miskov Branislava, akivel Magyarországra való áttelepülése előtt együtt edzett, azt meséli, hogy az összegyűlt szurkolók Janicséknál többször is visszatekerték a döntőről készített felvételt videón. Számára a legszebb mégis Natasa öröme volt, amit a Eurosport kommentátorai úgy neveztek: „tánc a vízen”.

– Követjük minden versenyét, és mindig szurkolunk neki. Ő mintha hallaná a buzdításunkat, még ha több száz kilométertes távolságban is van. Tudjuk, hogy milyen kitartóan dolgozik, ezért megérdemli, hogy nyerjen – mondja rekedt hangon Janicsék szomszédasszonya, Milka Csobanovics.

Amíg Natasa egy athéni diszkóban ünnepelte győzelmét, bácspalánkai barátai egész éjszaka ünnepelték őt. A hétvégén megállás nélkül érkeztek a táviratok és a gratulációk az egséz világból, Magyarország pedig másnap ünnepélyes fogadtatást szervezett aranyérmeseinek. A baráti körhöz  tartozó kajakozókon kívül Janicséknak senki sem gratulált a Szerbiai Kajakos Szövetségből.

 (Blic, 2004. augusztus 30.)

Ljubomir Đukić: provinciális teatralitás

 
a történet hősnője
fertőzött, beteges kacajjal,
akár a zsákmány fölött tisztálkodó légy,
meztelen, napsütötte testtel az ablak előtt
egy idegen szempártól megriad

Ljubomir Đukić: körmömnyi lyuk az adorjáni tundrán

 
féltem azoktól, akik a tananyag
részekánt akartak látni,
késobb pedig befogták
volna a szádat
a masszív töku monstrum elott,
hogy a szeméttelep része légy,
a pompás újrafeldolgozás,
a titkot most szabdjára engedem,
mindettol távol, túléled,
a kökörcsin szépsége fest

Ljubomir Đukić: biztonságos kifogás

 
a többesszámot magányomban megvetem
az összeolvasott valóság áradása jő
az érzékelés önimádó zavartságba vész
a homályos tények földszinti aklában
egy biztonságos kifogás

Ljubomir Đukić: a masszív városhoz

 
a masszív városnak egy jó koktélt lökj oda,
az ellenpólusok mágikus erővel fájnak,
az ősi hajlamok hangoztatása mire jó?
a közintézmények belső csendje,
a tea és a porceláni nyugalom,
a trágyahalmaz a bádogvödrökben az amalgán szigora,
tollbamondott tisztes távolságok,
féktelen embercsoportok,
kikkel gyújtanak s oltanak, és fenntartanak még...

Flora Brovina: Dimenziók

Mér és méreget
És mér és méreget
Csípőm és a bal vállamat
Figyelmét a gerincemre vonja
Bordáról bordára
Ahogy ülve elszunnyadok
És mér és méreget
Hosszú hajam nem fedi el vállam
Lopva néz alább
Meztelen lábamat
Mér és méreget
Cseppek gördülnek le testemen
A homlokon az arcon
Állok
Se ki se be
Se ki se be
És mér és méreget
Meztelen testiségem
Rövid tagjaim
Fejemig sem érnek oh
Mér és méreget
Mindent lát
Nincs egy levél mi eltakar
Nyakamra tekeri a kötelet
Gallérom vonalán
Saját méretére szabja rám ruhám
Ázottan reszketek
Mér és méreget
És mér és méreget
Előle semmit sem rejthetek
Szemöldököm görnyedtségem hasam
Sem a lázat sem az izzadtságot sem a vért
Mindent lát
Testiségem oh
Csak nem a könnyeim
A pillák alatt
Nincs arra mérték
Ruhát sem szabhat rá
Saját méretére

Flora Brovina: Kijárási tilalom

Kijárási tilalom van
Köztes idő
Éjszakai óra
Igen
Álmatlanság
Indulás előtt
Kijárási tilalom van
Egyensúlyban a csontok
Mozgásban a vörösvértestek
Még tesztelni kell
Dagad dagad szétpukkan végül
Sebesebben múlik
Ha megveted
Ha vaknak nevezed
Kijárási tilalom
Nevezd
Köztes idő
Éjszakai óra
Szörnyetegnek
Nevezd meg
Ne félj megvetni
Nevezd vaknak
Kijárási tilalom
Hamarabb
Virrad így

Flora Brovina: Hallgass...

Hallgass
maradj csendben
te buta kis érzés
a hallgatásban büszke légy
a hallgatásban nemes légy
a hallgatásban nagy legyél
és hallgass
ilyen tiszta
ilyen kedves
érzésem, néma kell legyél
Hallgass
hallgass valahol legbelül
hol rád nem bukkan senki sem
és ne fedd fel magad
szemem világában
a mosolyomban
a hangomban
szellők fútta éveimben sohasem
hallgass
hogy csak az enyém lehess 

Rale Milenković: Apád elolvasta a könyved

Rale Milenković

Apád elolvasta a könyved

 

apád lábujjaival türelmesen gyűrögette

zokniját, akárha saját bőre lett volna az.

vajon mire gondol, ahogy a semmibe bámul?

miért szótlan, amikor becsukja a könyved?

mit olvashatott ki belőle?

soraidban saját részére ismert volna rá?

saját leheletére, ahogy a tintát szárítva

lefújtad a hamut a papírról?

vádol talán?

vagy megbocsát?

vagy meg sem értett egyáltalán?…

 

holtan, a tükör másik oldalán nyugodtan ül.

hallgat, csak téged figyel

és megírja ezt a versedet.